Bútorárium

Mivel az első munkám  – a sámli projekt – nem zárult különösebb sikerrel, hacsak az nem nevezhető sikernek, hogy a jobb mutatóujjam megmaradt, sőt még mozgatni is tudom, nem csak vészjóslólag ingatni, rögtön a második munkámra térnék:

Egy szép nyári napon elmentünk az ócskapiacra, közismertebb nevén az Ecserire. Ritkán járok oda, sok a külföldi és eléggé drága.  Már kifelé jöttünk volna, mikor észrevettem egy nagyon egyszerű virágtartót. Hófehérre volt lefestve, kb. nyolc réteg olajfestékkel. Kérdezem az eladót, mennyi az annyi?  – 2000 forint, válaszolja, mire én szűkszavúan: visszük. Férjem ingatta a fejét, hogy ettől még az eladó is megszabadulni akar, miért pont ezt akarom elhozni? Látta rajtam úgyse tágítók, ezért megadólag felnyalábolta elköszöntünk és hazaérve be is tettük a sufniba érni:) Mert ugye, ameddig nem veszi át a szagot, addig nem is lehet vele jól dolgozni. 

Egy bő év elteltével elérkezettnek láttam az időt, hogy nekikezdjek. Felcsattintottam a gumikesztyűimet és nagy műgonddal lekentem kromofággal a kezelni kívánt felületet magyarul a teljes virágtartót.  Vártam, hosszasan vártam, spaklival próbálgattam, hátha oldódott már a festék, de az meg sem mozdult. Férjem már akkor mondta, hogy ez nem lesz így jó, elő kell venni a “barátodat”, a flexet a csiszolókoronggal. Na ettől a szótól a mai napig kiráz a hideg, hiszen ez volt az a szerkezet, ami majdnem fixre rögzítette a mutatóujjam középső ízületét. De szerencsére segített, így lett ez az állvány egy koprodukciós hadművelet.

Ekkor kiderült, aki anno ezt a virágtartót fehérre festette, nem bízta a véletlenre a dolgot, a nyolc réget festék alá még egy jó minőségű szürke alapozót is kent,  így a második nap is eltelt, mire végre kezelhető felületet láttunk. Aztán végre eljött a festés ideje is: mivel  nem szerettem a én sem vízbázisú zománcfestékkel dolgozni, túl kemény nehezen csiszolható felületű lett így úgy döntöttem, hogy  két réteg sadolinozás után kap egy réteg kikevert akril festéket. De mielőtt a festékkel lekentem volna, gyertyaviasszal meghúztam az éleket. Aztán kentem és vártam és csiszoltam. És íme, itt az eredmény:

Sajnos előtte képet nem találtam róla, de gondolhatjátok, hogy mennyire volt festékes.

Amit viszont következtetésként levontam, hogy mindig figyelj oda, hogy milyen színt választasz, mert bár nagyon tetszetős a végeredmény, viszont egy virág leveinek a színével ez a zöldeskék nem passzol. Szóval, még az is megeshet, hogy egy másik posztban láthatjátok ugyanennek a virágtartónak az átalakulását később. 🙂

Másfél évvel ezelőtt hozott össze a sors bennünket. A bútorfestést és engem. Jobban mondva mindig is volt egy hajlamom, megmagyarázhatatlanul gyűjtöttem a bútorokat: hol egy art deco székkel mentem haza, hol egy kiszuperált virágtartóba szerettem bele. A család és a barátok  – és néha magam – sem értettem, hogy mit fogok pontosan kezdeni ezekkel a kedves tárgyakkal, amiket nem volt szívem sose otthagyni az enyészetnek, mert bár nekem kincsek voltak, de férjemnek kramanc. Aztán egy balatoni nyaralásunk alkalmával kezembe került egy lakberendezési magazin, ahol rájöttem, hogy miért is lapulnak ezek a darabok szétszórva a pincémben, a szüleim garázsába, a nyaraló sufnijában, és igen még kicsiny kis lakásban is. Sok olvasás és videó nézés után gondoltam elég erőt összegyűjtöttem és belevágtam az első projektbe, ami nem volt eget rengető, mint ahogy az szokott lenni egy sámli, ami sikerült ahogy sikerült, de leginkább kaptam egy maradandó élményt a Baleseti Intézet kézsebészeti osztályán:) Nos, szokták mondani, hogy minden kezdet nehéz, nekem sem volt az.

De hogy miért most kezdek bele a blogolásba?  Egyrészt mert jött életünk nagy projektje a férjemmel:  megszültetett a fiunk, másrészt mert most jön életünk másik projektje: nagyobb lakásba költözünk, így szállhat a képzelet és az ecset! Lesz téma bőven.

Nos, akkor belekezdek. Tényleg. És remélem, hogy lesz aki velem tart.